Anita Harag is an award-winning Hungarian writer. This short story from her collection Rather Cool for the Time of Year is translated from the Hungarian by Walter Burgess and Marietta Morry. The original follows the English translation.
The white float submerges and then pops up again. My grandfather doesn’t reach for the rod; he doesn’t budge. The float disappears once again, then bobs up, and at last he pulls the rod. It’s a bullhead catfish. The seventh already. He removes the hook from its mouth carefully to avoid being pricked by its barbels. I watch as the fish gapes and suffocates in the air. After having thrown the bullhead in the creel, he rinses his hands, but they still stink of fish. There are a few ripples left on the lake’s surface, then it becomes glassy again. The camping chair makes a creaking sound as grandfather sits back. When I die, you should cremate me and scatter my ashes here on the lake, grandmother says. She is looking at the water and has a crossword puzzle on her lap and a red pen in her hand. Just sprinkle me here so that I won’t be any trouble, you won’t need to visit me in the cemetery. We come from dust, she says. She shoos away the wasp landing on her arm. I watch her and picture how she starts sparkling; I see how she is made up of tiny specks, then the wind seems to start blowing, grandmother turns into dust and falls into the lake, for a while still floating on the surface, then gets swallowed by the water. Grandfather takes a sip of his beer, I’m clutching a cola; I’m not allowed to have beer, they think I’m still a child. I feel warm, my back is sweaty, I move to sit on the cool terrace. There is a good view of grandmother; she crosses out a word in the paper and writes something in again. What is turmeric, she asks. It’s a spice, I answer. Yes, but what kind? Something like ginger.
She wants to be a trendsetter with this cremation. On my mother’s side no one has been cremated, we get buried in the ground, perhaps because everyone is as afraid of fire as I am. Even turning on the gas frightens me, afraid that it might explode, and the fire would burn my hand and singe my hair. We all have bodies that are laid in coffins that are put in the ground; they shovel dirt on it and the coffins’ lids cave in over the years. What should we write on the headstone? That’s what my grandmother asked me four years ago. We buried my mother above my father; I was really afraid that my father’s broken coffin would be visible because they say that after seven years the soil could have crushed its cover. At the end I didn’t see it, perhaps because I tried so hard. The tombstone carver was going to inscribe my mother’s name under my father’s, and I had to decide what was to be written there. I spent days thinking about it. She had two given names, Anna and Ilona. I called her “mother” or sometimes “mom,” I don’t remember any more, definitely not “Mutter,” not even as a joke. Nor Anna, nor Ilona. Her friends called her Panni, her mother Anna, but on a few old photos and on her yellowed copy books, she was Ilona. I didn’t want them to carve what was seen on the official papers that came from the bank or on junk mail, my father’s name with “Mrs.” in front. My mother was more than my father’s name with a “Mrs.” tacked on. Finally, I said they should write under my father’s name “and his wife, Anna Hargitai.” This is also one of those things I could not discuss with my mother; it is not right to ask what should be written on your headstone. I never found out if she liked to be a “Mrs.” and which of her names she preferred, Anna or Ilona. They say we consume so many preservatives that the body doesn’t decompose even after many years. Sometimes I wonder whether after so many years my mother’s body had decomposed, if the freckles on her face are still visible now that it has not been exposed to the sun for years, if the moles are still visible on her hands or the scar from the vaccination, that round indentation with a hole in the middle. Even if it is still visible, no one will see it, I can only imagine it, as can grandfather and grandmother.
Now she is calmly working on the crossword puzzle by the lake. Made of rubber, she reads; she writes something, then corrects the y to an i. I stand up; the chair made my back soaked with sweat. I walk to the back; I squat down to pee behind the house. I hate the outhouse; it stinks and is full of flies that always land on my thighs. I hurry up; no one sees me. I wash my hands in the well; cola and beer bottles are there in the ice-cold water for future use. I hold my wrist under the pump, but I cannot keep it there for long. I sit back on the terrace; water is dripping from my fingers onto my foot. Which country’s capital is Copenhagen, grandmother asks. Grandfather doesn’t answer and I keep quiet, too. I don’t tell her that it is Denmark. I don’t tell her either that Grandma Kati was also cremated. This would remind her how much she hated Grandma Kati and this did not stop completely when my father’s mother died years ago, that woman with a heart of stone, the way she always referred to her. According to grandmother, she never accepted my mother in her family; she was an evil woman. Had I put my head on her chest I wouldn’t have been able to hear a heartbeat. Of course I was just kidding, she says, you don’t speak ill of the dead. But you remember, don’t you, that she always bought silly things for Christmas, something silly, completely useless, like candle holders, for example, or something like that. Who buys candle holders and a mug for an eleven-year-old child? When she gets going on this topic she finds it hard to stop, her mouth gets parched and she even forgets to swallow and take a breath, and I worry a lot that she might suffocate.
Grandma Kati’s ashes were scattered in the cemetery across from the prison. That was the first time I saw a funeral involving a cremation. When we got off the bus, I was overwhelmed by the scent of flowers. I should pick one, mother said, I should pick a flower for grandma. We walked by all the stands and finally I chose a carnation, but mother said that it was a flower for the dead and its scent always reminded her of funerals. I don’t know which was her favorite, I said. She didn’t know either. Finally, I chose a daisy; it doesn’t have a scent. I didn’t want the scent of any flower always to remind me of Grandma Kati’s funeral.
We had trouble finding the place where ashes were scattered. My aunt pointed to a spot right beside her; I was to stand there in the first row. I found it difficult to push through the crowd of people, there were many, a lot of black tops and suits, black socks, black pearl earrings. My trousers had a red button on them; I put my hand there and tried to cover it the whole time. Mother stood in the second row. As she passed by us, her heels clacked. Everyone looked at her legs. Black shoes, but they clacked. They gave her a dirty look; they didn’t know that this was not lack of respect, that all mother’s shoes made this noise. The urn was placed on a pedestal behind the priest. After the ceremony, two men lifted it up and carried it back to the platform covered with flowers. The ashes were scattered a few minutes later; it looked like a fountain.
Many people were crying, even those I had never seen before. I recognized Irén, her neighbor from downstairs who came over sometimes when I was on vacation. She wanted to see the grandchild she had heard so many good things about. She stroked my head; her hands always had the scent of fruit, apricots, raspberries, strawberries. Every summer morning she went out to her garden and picked fruit from her bushes and trees. Irén cried at the funeral when the ashes were scattered. That’s when most people started to cry. I cried, too. Whenever I see someone crying, I also start crying. However, this time I didn’t cry just because everyone else did. It’s quite a fuss, I knew that’s what Grandma Kati would say. I liked her sense of humor; she couldn’t stand the heat either. She would be sitting beside me here on the terrace, she would sweat, I would put my hand wet with well water on her back. She was aware of the moniker given to her by grandmother. Woman with a heart of stone. When she first heard that that was what she was called, she broke into laughter. She laughed so hard that she got tears in her eyes; with her forefinger she would spread them over the bags under her eyes where the skin had already started to sag. After having rubbed, it took a while for her wrinkles to return. The things that your grandmother can say! From then on, she often referred to herself like that. The Woman with the Heart of Stone is going to do the dishes now. The Woman with the Heart of Stone is taking out the trash. Can you come over here, grandmother calls. You must know the answer to this one. I sit down beside her by the shore, making sure that my feet don’t stick out from the shade of the umbrella. Norwegian physicist Bjerknes. Do you expect me to know Norwegian physicists, I ask. Didn’t you learn about them in school? No.
After the ceremony, my aunt held a wake in her apartment. All the way home, she kept fretting about how this many people would fit in her place and whether there was enough food for everyone. Strangers with wrinkled elbows knew my name, knew everything about me, congratulated me on how good I was with the backstroke and how I’d even won a competition. They also walked over to mother and gave her two pecks on her cheeks; my deepest condolences, they said, but didn’t stay to have a chat with her. There was space for everyone at my aunt’s; the chicken soup and the wiener schnitzel had the same taste as at Grandma Kati’s place. After everyone had finished dinner, mother helped her with the dishes. I heard that my aunt started crying: a plate slipped out of her hand. Mother told me later that my aunt was so busy with the preparations that, when everything had gone smoothly and she didn’t need to worry anymore, all the sadness fell on her at once.
A year after the funeral mother took me to the cemetery, the only time I visited Grandma Kati. We got lost again and ended up on the wrong side of the cremation site. We waded through my grandmother and the other dead, but we only wanted to place a flower on the platform from where her ashes were scattered, a flower among the other flowers. An old lady reprimanded us when we crossed the grass to get to the platform. What do you think you are doing; you mustn’t tread on the dead! I felt very ashamed. I looked into the gutter around the platform but all I saw was mud, water and a few leaves. Mother pretended not to have heard anything, put the flower on the platform, took my hand and pulled me out to the sidewalk.
Sometimes I imagine what my funeral would be like. While we sit on the shore, grandmother talks about her funeral, I am thinking about mine. Before I die, I will tell people what there should be and what there shouldn’t be. There should be music, some piece by Hidden Orchestra or by The Kills, I don’t yet know which one. There should be conversation after, a wake, as it is called. They should have good food to eat. My name should be on the grave marker; even if married it should bear my name, not his. There shouldn’t be a priest, there shouldn’t be a eulogy. There should be laughter. Crying is also possible, but no one should be told to cry or to laugh. The coffin shouldn’t be open. People shouldn’t come to my grave every year. I know they will have a couple of pictures that they would take out from time to time to look at them. Sometimes they would even cry when they happened to come across them by accident; they would think about how long my hair was in the picture, then they would return it to its place. During dinner they would remember one or two of my jokes that no one found funny yet I would repeat them. They will remember my laughter, how contagious it was. They would have a favorite story to tell that pops up like an object that keeps being moved around in the apartment because no place can be found for it. They would recount the good things; the bad ones will only be remembered. They will miss me but will have more and more trouble recalling what I was like, how I drank my coffee, what they called me, how often we talked on the phone. A few will try to jot down everything, everything that they still remember, but it will be too late, they will only start years later.
Yes, we will be scattered here, grandmother interrupts me. She doesn’t let me imagine my own death, I must imagine hers, her body as it turns into dust and floats on the surface of Hármas Lake. I won’t have a marker, I won’t have anything, she says, she doesn’t even look up from the newspaper, but even if I did, I would have my maiden name written on it, too. Or only this much, Icus, no, there is no need for a grave marker. What for? Grandfather doesn’t take his eyes off the floater; my grandmother fills in the last squares in the crossword. The highest point in Europe. She reads the caption on the cartoon but doesn’t laugh. She turns the page to the next puzzle, half a page full of white squares. She enters the one-letter answers, the sign for ampere, a Norwegian car brand. I take a sip of my cola; grandfather gets a bite. I watch how far the fishing rod bends. It seems to be more than before, and he also pulls it out more slowly; it is heavy, perhaps it’s a bream or a perch, yes, he would be really pleased to get a perch. He carefully lifts it from the water. It’s a bullhead catfish.
Nyaralás, hat betű
A fehér úszó lemerül a víz alá, és újra felbukkan. Nagyapám nem nyúl a botért, nem mozdul. Még egyszer eltűnik az úszó, akkor felpattan, és végre megrántja a botot. Törpeharcsa. Ez már a hetedik. Úgy veszi ki a szájából a horgot, hogy nem szúrja meg a bajusza. Nézem, ahogy tátog a hal, fuldoklik a levegőn. Miután a szákba dobja a törpeharcsát, leöblíti a kezét, de így is halszagú marad. A tó felszíne még egy kicsit fodrozódik, aztán újra sima lesz. Nagyapám alatt megreccsen a kempingszék, ahogy visszaül. Ha meghalok, hamvasszatok el és szórjatok ide a tóba, mondja nagyanyám. Nézi a vizet, ölében keresztrejtvény, kezében piros toll. Csak szórjatok bele, ne legyek gond, ne kelljen hozzám kijárni a temetőbe. Porból lettünk, mondja. Elhessegeti a karjára repülő darazsat. Figyelem őt, és elképzelem, ahogy csillogni kezd, látom az apró szemcséket, amikből felépül, aztán, mintha fújna a szél, nagyanyám porrá válik és a tóba hullik, egy ideig még lebeg a tó felszínén, aztán elnyeli a víz. Nagyapám belekortyol a sörbe, az én kezemben kóla, sört nem kaphatok, azt hiszik, még mindig gyerek vagyok. Melegem van, izzad a hátam, beülök a hűvös teraszra. Éppen rálátok nagyanyámra, kihúz egy szót az újságban, megint ír valamit. Mi az a kurkuma, kérdezi. Fűszer, válaszolom. Jó, de mi? Olyasmi, mint a gyömbér.
Úttörő akar lenni a hamvasztással. A női ágon nálunk senkit nem hamvasztottak, mi a földbe temetkezünk, talán azért, mert mindenki annyira fél a tűztől, mint én. Még a gázt is félek begyújtani, félek, hogy berobban, és belekap a tűz a kezembe, megpörköli a hajamat. Mindannyiunknak van teste, amit koporsóba fektetnek, azt a földbe teszik, földet szórnak rá, a koporsó fedele pedig az évek alatt beszakad. Mit írjunk a fejfára? Ezt kérdezte tőlem nagyanyám négy évvel ezelőtt. Anyámat apám fölé temettük, nagyon féltem, hogy látszani fog apám betört koporsója, mert azt mondják, hét év után akár össze is nyomhatta a föld a fedelét. Végül nem láttam, talán azért, mert annyira igyekeztem. Anyám nevét apámé alá fogja vésni a sírköves, nekem kellett eldöntenem, mit írjunk rá. Napokig gondolkodtam rajta. Két keresztneve volt, Anna és Ilona, én anyának hívtam, vagy talán anyunak, már nem emlékszem, muternak biztosan nem, maximum viccből. Sem Annának, sem Ilonának nem. A barátnői Panninak hívták, az anyja Annának, de néhány régi fényképen és a megsárgult iskolai füzetein Ilona volt. Nem akartam azt felvésetni, amit a bankból és a hirdetésekből jövő papírokon láttam, apám nevét meg azt a né-t. Anyám több volt, mint apám neve és az a hozzácsapott né. Végül azt mondtam, írják apám neve alá, és felesége, Hargitai Anna. Ez is olyan dolog, amiről nem beszélhettem anyámmal, ilyet nem lehet kérdezni, mit írjunk majd a fejfádra. Azt sem tudtam meg soha, szeret-e né lenni, és melyik nevét szereti jobban, az Annát vagy az Ilonát. Azt mondják, annyi tartósítószert eszünk, hogy a test nem bomlik le még évek múlva sem. Néha eszembe jut, ennyi év elteltével vajon lebomlott-e már anyám teste, látszanak-e még a szeplői az arcán úgy, hogy évek óta nem éri a nap, kézfején látszanak-e az anyajegyek, karján az oltás nyoma, a kör alakú mélyedés, közepén egy lyukkal. Ha látszódik is, senki nem fogja látni, csak elképzelhetem, elképzelheti nagyapám, elképzelheti nagyanyám.
Most nyugodtan fejti a keresztrejtvényt a tóparton. Gumiobjektív, olvassa, ír valamit, aztán az e-t átrajzolja i-re. Felállok, teljesen beleizzadtam a székbe. Hátrasétálok, leguggolok a ház mögé pisilni. Utálom a pottyantós vécét, büdös, és tele van legyekkel, mindig nekiütődnek a combomnak. Sietek, nem lát meg senki. Megmosom a kezem a kútban, be van készítve kóla és sör, lebegnek a jéghideg vízben. A lefolyó alá tartom a csuklóm, nem bírom otthagyni sokáig. Visszaülök a teraszra, az ujjaimról csöpög a lábfejemre a víz. Minek a fővárosa Koppenhága, kérdezi nagyanyám. Nagyapám nem válaszol, én is hallgatok. Nem mondom meg neki, hogy Dánia. Azt sem mondom el, hogy Kati mamát is hamvasztották. Ezzel az eszébe juttatnám, mennyire gyűlölte Kati mamát, és ez akkor sem szűnt meg teljesen, amikor apám anyja, a kőszívű asszony, ahogy nevezi, évekkel ezelőtt meghalt. Szerinte sosem fogadta be anyámat a családba, gonosz nő volt. Ha a mellkasára tettem volna a fejemet, nem hallottam volna, ahogy ver a szíve. Persze csak viccelt, mondja, halottról vagy jót, vagy semmit. De azért emlékszel, ugye, hogy nektek is mindig valami hülyeséget vett karácsonyra, kérdezi, valami hülyeséget, teljesen haszontalan dolgot, gyertyatartót például vagy ilyesmit. Ki vesz egy tizenegy éves gyereknek gyertyatartót meg bögrét? Ha ezt elkezdi, nagyon nehezen hagyja abba, kiszárad a szája, még nyelni is elfelejt, levegőt venni is, és nagyon féltem, hogy megfullad.
Kati mamát a börtönnel szemben lévő temetőben szórták szét. Akkor láttam először hamvasztásos temetést. Amikor leszálltunk a buszról, megcsapott a tömény virágszag. Válasszak valamit, mondta anyám, válasszak a mamának én virágot. Körbejártuk az árusokat, végül kiválasztottam a szegfűt, de anyám azt mondta, az halottas virág, az illata mindig a temetésekre emlékezteti. Nem tudom, melyik volt a kedvence, mondtam neki. Ő sem tudta. Végül margarétát választottam, annak nincs szaga. Nem akartam, hogy bármelyik virág illata mostantól a Kati mama temetésére emlékeztessen.
Nehezen találtuk meg a helyet, ahol a hamvakat szórják szét. A néném maga mellé mutatott, oda kell állnom az első sorba. Nehezen vergődtem át az embereken, sokan voltak, sok fekete póló és ruha, fekete zokni, feketegyöngy fülbevaló. A nadrágomon piros volt a gomb, elé tettem a kezemet, végig azt takargattam. Anyám a második sorba állt. Ahogy elhaladt előttünk, kopogott a cipője sarka. Mindenki a lábát nézte. Fekete cipő, de kopog. Csúnyán néztek rá, nem tudták, hogy ez nem tiszteletlenség, anyámnak minden cipője kopog. Az urnát a pap mögé tették egy pódiumra. A gyászszertartás végén két férfi felemelte, hátravitte egy emelvényhez, amit beborítottak a virágok. Percek múlva szórták szét a hamvakat, olyan volt, mint egy szökőkút.
Sokan sírtak, olyanok is, akiket még soha nem láttam. Megismertem az alsó szomszédját, Irént, aki néha átjött, amikor ott nyaraltam. Látni akarta az unokát, akiről annyi jót hallott. Megsimogatta a fejemet, a kezének mindig gyümölcsillata volt, barack, málna, eper. Minden reggel kijárt a kertjébe, hogy lecsipegesse a bokrokról és a fákról a gyümölcsöt. Irén sírt a temetésen, amikor szétszórták a hamvakat. A legtöbben akkor kezdtek el sírni. Én is sírtam. Ha valakit sírni látok, én is sírni kezdek. Most mégsem azért sírtam, mert mindenki más is. Jó kis felhajtás, tudtam, ezt mondaná Kati mama. Szerettem a humorát, és ő sem bírta a meleget. Itt ülne mellettem a teraszon, izzadna, a kútvizes kezemet a hátára tenném. Ismerte a nagyanyám által ráaggatott nevet. Kőszívű asszony. Amikor először meghallotta, hogy így hívja a háta mögött, hangosan elkezdett kacagni. Annyira nevetett, hogy kicsordult a könnye, mutatóujjával szétkente a táskás szemén, amin már megereszkedett a bőr. Miután megdörzsölte, lassan álltak vissza a helyükre a ráncok. Ez a mama miket nem mond! Utána sokszor így utalt magára. A Kőszívű asszony most elmegy mosogatni, a Kőszívű asszony leviszi a szemetet. Gyere csak ide, szól nagyanyám. Te biztosan tudod erre a választ. Odaülök mellé a partra, figyelek, hogy ne lógjon ki a lábam a napernyő árnyékából. Bjerknes, norvég fizikus. Szerinted ismerem a norvég fizikusokat, kérdezem. Nem tanultad az iskolában? Nem.
A szertartás után néném tort rendezett a lakásában. Egész úton azért aggódott, hogyan fog beférni ennyi ember, hogyan lesz elég étel mindenkinek. Ráncos könyökű idegenek tudták a nevemet, tudtak rólam mindent, gratuláltak, hogy milyen jól megy a hátúszás, még versenyt is nyertem vele. Anyámhoz is odamentek, adtak neki két puszit az arcára, őszinte részvétem, mondták, de nem maradtak ott vele beszélgetni. Nénémnél mindenkinek jutott hely, a húslevesnek és a rántott húsnak is ugyanolyan íze volt, mint Kati mamánál. Miután mindenki megebédelt, anyám segített neki mosogatni. Hallottam, hogy néném sírni kezd, kiesik a kezéből az egyik tányér. Anyám később azt mondta, annyira lefoglalta nénémet a sok tennivaló, hogy amikor végül minden simán ment, és nem kellett már ezen görcsölnie, egyszerre szakadt rá az egész szomorúság.
A temetés után egy évvel anyám kivitt a temetőbe, akkor egyszer voltam kint Kati mamánál. Megint eltévedtünk, és a hamvasztóparcella másik oldalán bukkantunk fel. Átgázoltunk nagyanyámon és más halottakon, pedig csak virágot akartunk helyezni az emelvényre, ahol szétszórták, virágot a többi virág közé. Egy néni szólt ránk, amikor a füvön keresztül vágtunk át az emelvényhez. Mit képzelnek, ne járjanak a halottakon! Nagyon szégyelltem magam. Benéztem az emelvény körüli csatornába, de csak sárt, vizet láttam, néhány falevelet. Anyám úgy csinált, mintha nem hallotta volna, az emelvényre rakta a virágot, aztán megfogta a kezemet, és húzott kifelé a járdára.
Néha elképzelem, engem hogyan fognak eltemetni. Ülünk a parton, nagyanyám a temetéséről beszél, én az enyémre gondolok. Mielőtt meghalnék, elmondom majd, mi legyen, és mi ne legyen. Legyen zene, valamelyik szám a Hidden Orchestrától vagy a The Killstől, még nem tudom, melyik, legyen utána beszélgetés, tor, ahogy mondják, egyenek jókat, legyen a nevem a fejfán, ha férjhez mentem, akkor is, legyen a saját nevem rajta, ne az övé. Ne legyen pap, ne legyen gyászbeszéd. Legyen nevetés. Lehet sírás is, senki ne mondja senkinek, ne sírjon vagy ne nevessen. Ne legyen nyitva a koporsó. Ne jöjjenek ki minden évben a síromhoz. Tudom, lesz pár képük, amit mindig elővesznek, nézegetik, néha sírnak is, néha véletlenül a kezükbe kerül, arra gondolnak, milyen hosszú volt a képen a hajam, aztán visszateszik a helyére. Ebéd közben eszükbe jut majd egy-egy viccem, amin nem nevetett senki, mégis mindig megismételtem. Emlékezni fognak a nevetésemre, arra, hogy ragadós. Mindenkinek lesz kedvenc története, ami újra és újra előkerül, mint egy tárgy, amit pakolgatunk a lakásban, mert nem találjuk a helyét. A jó dolgokat fogják mesélni, a rosszakra csak emlékezni fognak. A hiányomat érzik majd, de egyre kevésbé tudják felidézni, milyen voltam, hogyan ittam a kávét, hogyan hívtak, milyen gyakran beszéltünk telefonon. Néhányan majd megpróbálnak mindent felírni, mindent, amire emlékezni tudnak, de későn kapnak észbe, és későn kezdik el, évek múlva.
Igen, minket ide fognak szórni, szakít félbe nagyanyám. Nem hagyja, hogy elképzeljem a halálomat, az övét kell elképzelnem, a testét, ahogy porrá válik és a Hármas tó felszínén lebeg. Nem lesz fejfám, nem lesz semmim, mondja, fel se néz az újságból, de ha lenne, én is a leánykori nevemet íratnám rá. Vagy csak annyit, Icus. Nem, mégsem, mégsem kell fejfa. Minek? Nagyapám nem veszi le a szemét a fehér úszóról, nagyanyám megfejti az utolsó kockákat is a keresztrejtvényben. Európa legmagasabb pontja. Elolvassa a csattanót a képhez, de nem nevet. Lapoz a következőhöz, fél oldal tele fehér négyzetekkel. Beírja az egybetűs válaszokat. Amper jele, norvég autójel. Belekortyolok a kólába, nagyapámnak kapása van. Nézem, mennyire hajlik a horgászbot vége. Mintha jobban görbülne, lassabban is húzza ki, nehéz, talán keszeg vagy sügér, igen, a sügérnek nagyon örülne. Óvatosan kiemeli a vízből. Törpeharcsa.
About the Author
Anita Harag was born in Budapest in 1988. After finishing her first degree in literature and ethnology she completed graduate studies in India Studies. Her first short stories that appeared in magazines earned her several literary awards and prizes. In 2020 she was the winner of the Margó Prize, awarded to the best first time author of the year for her volume of short stories, Rather Cool for the Time of Year; “Vacation, Seven Letters” is from this collection. Her second book of stories was published in 2023.
About the Translators
Walter Burgess and Marietta Morry are Canadian. In addition to the stories of Anita Harag (fifteen have been published), they have also translated fiction by Gábor T. Szántó, Péter Moesko, Zsófia Czakó, András Pungor, and Anna Gáspár-Singer; many stories of these stories have appeared, including in The Stinging Fly, New England Review, Southern Review, and Ploughshares. They translated six out of eight stories in Gábor Szántó’s book, 1945 and Other Stories, published in August, 2024.
